Mai, nem mai, de fontos!

Szeptember 6. Kedd

CSODÁLAT ÉS HÓDOLAT

„Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)

Soha ne veszítsd el azt a képességed, hogy rácsodálkozol dolgokra, különben elveszted az ösztönzést, mely imádásra késztet. Ha nem hiszed, hogy Isten mindenható, mindig jelenlévő és elérhető, akkor állandó aggodalomban fogsz élni, mert azt hiszed, minden rajtad múlik. Nem mered majd hitedet megosztani másokkal, mert attól félsz, hogy kinevetnek, vagy nem találod a megfelelő szavakat. Nem tudsz nagylelkű lenni, mert anyagi biztonságod forrását önmagádban keresed. Kerülni fogod, hogy ellentmondj azoknak, akiknek pedig szükségük lenne erre, mert ha nem vagy biztos abban, hogy Isten elfogad, mindig az emberek véleményének rabja leszel. Cinikus világban élünk, amely elijeszt a csodálattól. Visszafejlődött bennünk az álmélkodásra és a megilletődöttségre való képesség, pedig mélyen legbelül még mindig fájdalmasan vágyunk rá. Amikor istenképedet leszűkíted, hogy beleilleszkedjen ésszerű elképzeléseidbe, akkor hit nélkül imádkozol, szenvedély nélkül dolgozol, örömtelenül szolgálsz, és reménytelenül szenvedsz. Ennek az eredménye pedig félelem, meghátrálás és jövőképed elvesztése. De van valami, ami garantáltan helyreállítja látásmódodat, hogy megértsd, milyen nagy és csodálatos Isten - ez a magasztalás. Isten olyannak teremtett minket, hogy amikor valami olyat látunk, ami megilletődött félelemmel tölt el minket, akkor szükségét érezzük annak, hogy Őt dicsőítsük, és mindezt magasztaló szavakba öntsük. Nem azért dicsőítjük Istent, mert Neki szüksége van rá, nekünk van erre szükségünk. Dicsőítés nélkül istenismeretünk csonka; elfelejtjük, hogy milyen hatalmas Ő; elsiklik figyelmünk a fölött, hogy mire is hívott el minket, és önmagunkkal leszünk elfoglalva. Életünket szemellenzővel gürcöljük végig, így elveszítjük a csodálkozásra és a hálára való képességünket; csak magunkra támaszkodunk, makacsak és önhittek leszünk. Ezért hát álljunk meg minden nap, és mondjuk a zsoltárossal együtt: „Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt...!" (Zsoltárok 99:5)

Számomra ezidáig ez a leghasznosabb!

Nem mertem nyíltan dícsőíteni, mert önmegtagadásnak éreztem. Azt gondoltam, hogy a dicsőítés egy önszugesszió, amely beszűkíti és gátolja a szerteágazó (lassan növekedő) gondolkodásom.

Most így látom:

Önszugesszió? Igen

Isten ajándéka számunkra az önszugerálásra való képesség? Igen! Hiszen e nélkül, hol van a szabad akarat?

A szabad akarat azt jelenti, hogy bármit megtehetek. Bármit, ami a józan észnek is ellentmond (önfeláldozás). Kíváncsi lennék, hogy önszugerálás nélkül képes lenne e bárki pl máglyahalált halni az elvei miatt. Kötve hiszem.

Egy dicsőítésre, extázisra törekedő élmény állandóságot teremt pár dologban. Az állandóság megnyugvást hoz, ami a figyelmet más, kevésbé fajsúlyos dolgokra tereli. Ezek megoldása apránként előrevisz minket, megerősödünk.

----------

Önmegtagadás? Nem, bár könnyű úgy érezni, hogy az.

Közvetett módon azonban elősegíti a jobbulást. Ez egy tanulás, tanulni az elfogadást. Ki akar tanulni? Senki, mert közvetlen módon nincs hatással az életünkre. Mindenki tudni akar! A tudás már közvetlen.