Újra hétfő, újra 5:30. A megszokott remegés, hogy kellni kell, hogy újra neki kell fogni a napnak, hétnek... Sokadik próbálkozásra nyitva marad a szemem. Az első botorkáló lépteimmel a fürdőszoba felé csoszogok. Jön a ,,Jesszus-ki-ez?-Ja!" érzés és az álom utólsó hangya morzsáinak is lőttek. Visszatérek a szobámba és akkor meglátom:
A nyugalom megtestesítő élő-macskaszobrát. Fektében nyújtózik, és rám veti sárga szemét. Csak úgy ráérősen, két mély szusszantás között.
Nevet rajtam, rajtam a buta emberen, aki felébreszti magát, de nem akar felkellni. Aki munkába megy, pedig rühelli. Aki csirkehússal kedveskedik neki, a semmittevésért, hogy legyen olyan drága és mutassa meg neki hétfőnként, hogy milyen az a végtelen nyugalom, amit csak a macskák ismernek.
Kulcsra zárom a bejárati ajtót, és miközben nézem a még révületből forgolódó várost, hallani vélem a meleg dorombolást, ami szép lassan berengi az egész lakást.
És én örülök. Szívből örülök, hogy van egy lusta zabagép, egy bútorkaparó szőnyegdúsító önkényúr az otthonomban, aki miatt úgy tudok elindulni hétfőnként a munkába, hogy előre tudom látni a szombati lustálkodásomat 10-11 óráig.
Feltéve, hogy nem nyávog föl, mert ki akar kéreckedni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.